Miután az előző részben tisztáztuk azt, hogy hogyan is működik a homoszexuális propaganda, a második részben vizsgáljuk meg a miértet. Miért érdeke az Irányítóknak az, hogy a társadalom minél nagyobb hányadát homoszexuálissá tegyék, és mégis hogy jön ide a Star Trek?

Egyrészt a szexuálpszichológiai felnőtté érés elhagyhatatlan része az általános felnőtté válási folyamatnak, így ha ebben sikerül megrekeszteni valakit, az igazából soha nem lesz felnőtt ember. A média világában jól látható, hogyan akarják az embereket minél tovább, lehetőleg életük végéig kamaszkorban megrekesztve tartani: akinek a buziság nem jön be, annak még mindig ott van a szingi-létforma, a promiszkuitás; a „szórakozóhelyek” rendszeres látogatása, a rockzene, a „bandázás” (pl. internetes felületeken létrehozott, felületes ismeretségen alapuló társaságok szerveződése – vö. „nemzeti oldal”…), a hétvégi „bulizás”, mind az örök arany-kamaszkor ígéretét hordozza, az örök ön-keresés világát „önmegvalósítássá” címkézve, ahol soha nem kell felnőni, soha nem kell elköteleződni, ahol a felnőtt élet minden joga megvan, de kötelesség nem létezik

A kötetlenség, a gyökértelenség iránti vonzódás, a „lázadás”, a konvenciók felrúgása, a világ megváltoztatására tett elméleti kísérletek a kamaszkor természetes velejárói, hiszen egyetlen generáció sem az előző klónja – ebből következik az is, hogy ez az ideális korszak az életben a katonai szolgálatra. A családos ember tudata helyett, hogy hazavárják, családjának szüksége van rá, sokkal előnyösebb a kamaszkori banda-tudat megélése a katonatársakkal, amolyan egy mindenkiért, mindenki egyért alapon. A kamaszkorban megrekesztett, gyökértelen proletár a tökéletes ágyútöltelék. Nem baj, ha nem minőségi harcos, lényeg, hogy sok legyen belőle. S jelenleg a Földön népességrobbanás van, amelyet a híresztelésekkel ellentétben az Irányítók egyáltalán nem akarnak megállítani, legfeljebb is ellenőrizhető keretek között tartani, valamint, ha már a természetes szelekciót a technikai civilizáció kiiktatta, egy kis mesterséges szelekciót alkalmazni.

A nélkülözhető, sorozható proletár a hódító civilizációk embermintája. Kérdés, hogy ha már az egész világ az Irányítók kezében van, mégis mire a katonai készülődés, a prolitenyésztés, az fegyver- és űrhajógyártás a Marson? Természetesen, mint már írtuk, a globális exodusra készülnek, amely nem más lesz, mint hódító ember-hordák kirajzása a világűrben. Egy másik világ leigázása, egy soron következő felélhető természetes élettér megszerzése csak a történet egyik része. Ne gondoljuk, hogy ennyivel meg fognak elégedni.

Az a tespedés, amelyben a mai generációk élnek, olyan szélsőséges méreteket öltött, hogy teljes mértékben készen áll önmaga ellentétébe átcsapni. Az embert harcra tervezték, s itt az ideje, hogy rendeltetésszerűen működjön az urai szolgálatában: az örökös katonai szolgálatban, utazásban, készültségben, önvédelemben és „megtorló” támadásokban, bármennyire hihetetlen ez a mai kor álpacifista neveltetése mellett, lételemébe fog csöppenni az emberi faj – kivéve „a szelídek”, akik megöröklik a Földet, mint azt Krisztus megjósolta: akik nem mennek majd hódítani, hanem itt maradnak velünk, megpróbálni újra élhetővé tenni ezt a bolygót.

Az emberiség nagyrészét azonban folyamatos űrutazásra, űrhajókon, űrbéli objektumokon töltött életekre kell felkészíteni. Itt adja magát automatikusan a Star Trek, mint ama bizonyos „social engineering” eszköze, nemkülönben egy másik sorozat, a Battle Star Galactica – ezek olyan embereket mutatnak be, akik a miénkhez hasonló emberi sorsukat a világűrben, egy teljesen mesterséges közegben élik. S hogy mindez nem fikció, azt mutatja a levespor (teljesen víztelenített, évszázadokra raktározható tápanyag), a mesterséges ízanyagok (hogy ugyanazt a tápot végtelenségig lehessen enni csömör nélkül), a konditerem és a WII (amelyek az ember mozgásigényét minimális helyigénnyel elégítik ki), a szolárium (mely a természetes napfény pótlására való), mobiltelefonon és Interneten keresztül a teljes emberiség megbarátkoztatása a technológia napi szintű használatával – csakúgy, mint a fegyverek használatával: FPS játékok, airsoft, paintball.

Az igazi áttörést azonban a mesterséges megtermékenyítés, az inkubátor-technológia és a genetikai manipuláció terén elért eredmények hozzák majd. Világos, hogy a Csillagflotta tisztjei nem az emberiség jövendő sorsáról adnak valós képet, ez csak a reklám, a csomagolás, belül valami más van. Hiszen az embert át akarják formálni, az eredeti emberi minőségektől megfosztani, az „új ember” (homo nuovus), az „új hús” (new flesh) nem fog már ismerni olyasmit, mint pl. szerelem, s még az individuális léten alapuló barátság helyébe is a „haveri társaság” kizárólagossága lép.

Az emberiség valódi jövőjét a Star Trek franchise világában nem a Csillagflotta mutatja be: hanem a Jem’Hadar. Sötét teremtők által, mesterségesen létrehozott hódító hadsereg, morális alapvetések nélkül, egyedül az Alapítók iránti vak engedelmesség vezérli minden tettüket. Személyiségük ugyan van, de személyes életük nincsen. Az ő világukban nőknek pedig nincs helyük! Amint az emberi faj szaporítását sikerült teljesen mesterségessé tenni, a női nemet, mint olyat, meg fogják szüntetni. Ezt előrevetíti az, hogy már a ’60-as évek óta dolgoznak a két nem eggyé olvasztásán. Mivel a női alkalmazkodókészség magasabb, inkább a nőket próbálják férfivá formálni, persze ez viszontirányba is működik: a végeredmény valamiféle nemtelen lény, amely a hajdani férfi-embertől azért mégiscsak többet örökölt (már csak azért is, mert az emberi fajon belül a  harc a férfiak feladata volt). A női minőségre nincs szükség. Ha az ősök emlékezete megkísérti a harcosokat, s nemi gerjedelmeik támadnak, azokat majd egymáson fogják levezetni avagy valami mesterséges pótszeren, míg a programozó mérnököknek nem sikerül majd a nemiség ideáját végleg kiküszöbölni a fajból. Mert természetesen a programozók uralma marad, sőt szélesedik majd: a Star Trek világában a Jem’Hadar istenei, az Alapítók azok, akik a „felsőbbrendű” lényt megtestesítik, a programozott embert, aki képes (szellemileg) bármilyen alakot felvenni, állatként vagy akár tárgyként is képes értelmezni önmagát, attól függően, hogy melyik alter aktivizálódik. Az Alakváltók felsőbbrendűsége a Deep Space 9 sorozatban a programozott emberek felsőbbrendűsége velünk szemben.

S a Jem’Hadar még nem a végállomás, csak a köztes fázisa az átalakítási folyamatnak. Ugyanis „természetesen” a Monarch-programozást idővel ki kell terjeszteni az egész emberiségre. Mai értelemben vett emberek nem létezhetnek, csak önálló tudatosságra képtelen, programozott rabszolgák, mígnem átlépünk egy olyan küszöböt, ahol már a művi úton történő, bántalmazásos programozásra nincs is szükség, mert az emberi létnek alapvető részévé válik a programozottság, vagy legalábbis a programozhatóság, a gyerekek tudathasadással kelnek ki az inkubátorokból, és innentől már egyenesben vagyunk a nagy eugenikus terv végcélja felé, melyről részletesen majd az őszi első előadásban lesz szó…

Maradunk egy kicsit a Star Trek programnyelvénél, mégis messzire fogunk menni. A Monarch-témáktól elkanyarodva, most elsősorban azt a jelenséget fogjuk vizsgálni, amelyet általában úgy neveznek angolul: „social engineering”. A társadalom szerkezetének manipulálása, jellemzően tömegkommunikáción keresztül: ha a megcélzott, az elérni kívánt mintákat természetesnek és általánosnak mutatják be, egy idő után tényleg általánossá is válnak, és természetesként tekintenek rájuk az emberek.

I.

Az első részben vizsgálódásunk kiindulási alapja az úgynevezett „melegfelvonulás” vagy „meleg büszkeségi” parádé lesz, melyről már többször szót ejtettünk >a rádióban<, azonban soha nem fejtettük ki részletesen a pszichés háttérfolyamatokat, a jelenséget mint a „social engineering” eszközét. Természetesen nem maga a felvonulás az elsősorban, ami a kívánt hatást eléri, hanem annak mind pozitív, mind negatív sajtóvisszhangja. A negatív is, ugyanis amennyiben sikerül egy ügyben két szemben álló véleményt úgy beállítani, hogy az egyik igenlő, a másik pedig tagadó, tiltó, korlátozó, ebbéli sikertelenségében pedig haragvó legyen, az ember érzelmi szinten mindig az igenlő oldallal fog szimpatizálni. (Ennek tipikus példája az abortusz, mint kívánatos jelenség ügyében a „pro-choice”-„anti-abortionist” párosítás az amerikai médiában, ha viszont pl. a polgári fegyvertartás nemkívánatos a hatalom számára, akkor „YES! for gun control” megfogalmazást fog használni. Így lesz a liberalizmus valódi jelentése a következő: szabad utat mindennek, amit mi helyeslünk!)

Ha már a terminológiánál tartunk, megvizsgálhatjuk a homoszexualitás, mint jelenség nevének „evolúcióját”. A középkorban ezt „szodómiának” nevezték – amely, amellett, hogy határozottan negatív kicsengésű, egyébként téves kifejezés, kétszeresen is:

Egyrészt azért, mert ha az ember figyelmesen elolvassa Lót és a szodomaiak történetét az Ószövetségben, látni fogja, hogy Szodoma lakói nem olyan értelemben kívánták „megismerni” az Úr angyalait, ahogy pl. Ádám vagy Jákob vagy Ábrahám „ismeré” az ő feleségét, hanem szó szerint: azt akarták megtudni, kik ezek az emberek. Nem kéjre vágytak, hanem az igazságra, ahogy ez kiderül abból, hogy bár Lót kilöki két szűz leányát a szodomaiaknak, hogy tegyenek velük, amit akarnak, csak a vendégeit hagyják békén (erről a mentalitásról megint oldalakat írhatnánk), azonban a ház előtt összecsődült tömeg nem nyúl a lányokhoz, továbbra is az idegeneket akarják látni, mire azok megvakítják őket.

A másik, sokkal egyszerűbb ok, hogy a „szodómiának” nevezett bűn az ún. fallikus szentség meggyalázásának aktusa, amelyet nővel is ugyanúgy el lehet követni, azonban két férfi erotikus jellegű, akár kielégüléssel is járó érintkezésének nem feltétlenül képzi részét. (Példaként itt eloszlathatunk egy általános tévedést azok kedvéért, akik a rádió 3. adását nem hallották: az ókori görögországban a szodómiát halállal büntették.)

A „szodómia” téves kifejezése egészen a XIX. századig tartotta magát, amikor is Kertbeny Károly újságíró kitalálta a „homoszexuális”, „heteroszexuális”, ill. a köztudatba végül be nem épült „autoszexuális” kifejezést. A negatív felhang eltűnt, semleges, steril, orvosi jellegű műszóval sikerült felváltani – sterilitása abból is következik, hogy görög és latin keveréke a „homoszexuális”. (A „homo” tehát itt nem „embert” vagy „férfit”, hanem „hasonlót” jelent. Azonban a latin folytatás az előbbit sugallja; itt tehát mélytudati szinten már elültetődik az a téveszme, hogy ez a fajta tevékenység az emberi – vagy akár: emberhez méltó – szexualitás!)

Ahogy a társadalom ellenállását a szó által takart fogalom irányába csökkentették, a semleges műszót végül felváltotta egy határozottan pozitív kicsengésű szó: ez a magyarban a „meleg”, amelyet először pont a leszbikusokra használtak, később átterelődött a férfinemre a jelentése. Az angolban is megfigyelhetjük ugyanezt a „fejlődési” sort, s valószínűleg az összes többi nyelvben is: sodomite-homosexual-gay. (Gay azt jelenti: vidám.) Magyarban annál is inkább szükség volt a váltásra, mert a köznyelvben sikerült a steril műszóból gúnyos jelzőt csinálni a magyar nyelv egyedülálló gazdagságának segítségével: a homokos egy piszkos, szennyezett jelleg képét idézi fel. (A továbbiakban a jelenség megnevezésére a Kertbeny-féle műszót fogjuk használni, mivel a magyar nyelvben nincsen adekvát megnevezése. Elgondolkodtató: gazdag, hatalmas kifejezőerejű nyelvünkben erre a jelenségre egyáltalán nincs is szó…)

Azon homoszexuálisok számára, akik úgy érzik, keresztes hadjáratot kell folytatniuk a saját „életstílusuk” elfogadtatására (nem értve, hogy az elfogadtatás meg a népszerűsítés két külön dolog), klisék egész sorát ajánlja az Irányító hatalom, megtűzdelve olyan tisztázatlan jelentésű kifejezésekkel, mint tolerancia, kirekesztés, sovinizmus, >egyenlőség<, stb. Különben is, mit szólnál, ha neked lenne tilos, hogy egy nővel együtt élj, miért te mondod meg, hogy mi a normális, ugyanolyan jogaink vannak, a homoszexualitás nem betegség, ha évente egyszer felvonulunk, azt miért nem lehet kibírni, stb. Ezekre a felvetésekre a felkészületlen emberek sokszor nem tudnak érdemleges válaszokat adni, a homoszexuális „emberi jogi” harcosok viszont alaposan felépített érvelési sémákat magolnak be.

Ki mondja meg, hogy mi a normális? Na, ez attól függ, hogy >milyen világkép< irányából közelítjük meg a kérdést. Ha fentről lefelé szerveződő társadalomban gondolkodunk, nyilvánvaló, hogy egy magasabb szellemi hatalom fogja megmondani, nem vélemény és nem szavazás kérdése. Ha viszont a mai kor divatja szerint a lentről felfele építkező struktúrában, a demokrácia illúziójában hiszünk, ott bizony a többség mondja meg, hogy mi a normális.

A homoszexualitás nem betegség, mert nem okoz romlást az emberi életminőségben. Te könnyen mondod, a te szüleid heteroszexuálisok voltak.

A Föld túlnépesedik, az emberi faj természetes túlélési reakciója a homoszexualitás. Ha ez tényleg természetes, spontán reakció, ami a kollektív tudatalattiból, kollektív emberi ösztönvilágból táplálkozik, akkor miért ömlik a tévéből és – miért kell felvonulni?

Node miért baj az, hogy évente egyszer felvonulunk, miért nem lehet tolerálni? Ennek a megmagyarázásához már egy izgalmas szexuálpszichológiai levezetésre van szükség…

A homoszexuális propaganda, mint oly sok más eszköz, egy előre beépített hibát használ ki az emberi szellemstruktúrában, újabb jelenként annak, hogy (át)tervezőink, az atlantiszi lények szórakoznak velünk, akik pontosan ismerik a kiskapukat.

Lássuk az alapvetéseket az emberi párosodással kapcsolatban!

1. Az ember páralkotó faj. Rendkívül hosszú utódnevelési folyamata elengedhetetlenül szükségessé teszi, hogy életre szóló párkapcsolatban kötelezze el magát a faj továbbvitele előtt. Ennek a neve házasság. (Ma ilyeneket hallunk, hogy a „barátom/barátnőm”, de a legbeszédesebb kifejezés a párom. Párja az állatnak van, az embernek pedig felesége vagy férje.)

2. Az emberi párkapcsolat nem homo-gén. A férfi és a női szerep egymással nem hozható fedésbe, nem szimmetrikusak, nem olyanok, mint egy kör két fele. Az egyenlőség alapján működő – pl. a gondokat, feladatokat egyenlően elosztó, a „ma én főzök, holnap te”-jellegű – párkapcsolat kudarcra van ítélve. Ez még a homoszexuális kapcsolatban is meglátszik: ott is az egyik fél férfi, a másik pedig női szerepet fog felvenni. Érdekes azonban, hogy mind a férfi-férfi, mind a női-női kapcsolatnál mindkét fél a férfi-szerepre törekszik, így akinek a női szerep jut, elégedetlen lesz a kapcsolatban. Mivel –

3. A férfi boldogságának fokmérője a nő boldogsága, ezért a férfi-szerepet játszó fél is elégedetlen lesz, és a kapcsolat kölcsönös érdekből felbomlik. A homoszexuális kapcsolatoknak szinte törvényszerűen ez a sorsa (kivéve, ha valaki nagy ritkán megelégszik a női szereppel), azonban azon téves-tévés szerepmeghatározás miatt, amelyet az emberekbe programoznak, a természetes kapcsolatok is gyakran ugyanerre a sorsra jutnak.

4. Ember embernek farkasa, mint arról >már írtunk<. Az ember számára a legfőbb veszélyforrást a másik ember jelenti, ugyanakkor az ember társas lény, képtelen egyedül létezni. Ennek az ellentmondásnak a feloldására iszonyatosan bonyolult védelmi rendszere van minden embernek, rengeteg „körrel”, melyek agyon-finomhangolt „jogosultsági sablonokkal” rendelkeznek, melyek mellett az egyes individuumokhoz még – érzelmi szempontok alapján – saját plusz vagy megvont jogosultságok asszociálódnak. A nyelv szintentartásának egyik fontos tényezője ez a rendszer: minél fejlettebb a verbális kommunikáció eszköztára, az adott biztonsági korlátok között annál közelebb tudunk kerülni valakihez szellemileg. Ha az emberi kommunikáció személytelenebbé, fizikailag egyre távolibbá válik, az a biztonság illúzióját adja, így az emberek kifejezetten keresni fogják az ilyen fajta kommunikációt (TV, Internet), a kommunikációs eszköztár pedig silányodni kezd. Mindezek csak apró példák a helyzet bonyolultságának érzékeltetésére, de belátható: egy ilyen védelmi rendszeren keresztül nem működhet a páralkotás. Ahogy Müller Péter írta egyszer, „szkafanderben nem lehet szeretni, csak meztelenül”. Létre kell hoznunk egy demilitarizált zónát és oda be kell engedni társunkat. Ebből elkerülhetetlenül konfliktusok, sérülések adódnak, amelyeket tudni kell kezelni, s amelyek rendszeres megjelenése ellenére is tudni kell a másikat nem kizárni. Mivel a veszély szimbolikus-ösztöni jelzője az ember számára a fizikai fenyegetés (lásd az Interneten való megnyílás, a pikáns chat-beszélgetések, a széles nagyvilágba való beleblogolás példáját), ezért ezt a problémát fizikailag kell orvosolni. A fizikai intimitás megélése adja a pozitív visszacsatolást, a biztató jelet arra, hogy a másik ember nem jelent számunkra veszélyforrást.

5. A férfi az „úr”. A 2. ponttal összhangban, a vezető szerepet a férfi fogja betölteni a házasságban és később a családban, mivel természettől fogva nem csak testi ereje, hanem akaratereje is nagyobb, mint a nőké és a gyerekeké. Így, amint arról >már írtunk<, a család csak akkor nem fog az elnyomás és kihasználás intézményévé válni (amint azt Marx írta), ha a férfi a felesége érdekét a saját érdeke elé helyezi – úgy, ahogy a felesége ugyanezt fogja tenni a gyerekekkel. Erre a 3. pontban megállapított, nem eléggé hangsúlyozható törvényszerűség fogja kényszeríteni. Mivel pedig a 4. pont szerint az egész kapcsolat dinamikáját a testi érintkezés fogja meghatározni, ezért aztán ezen a színtéren kell kifejeződnie, hogy a férfi azon szándéka komoly, hogy a felesége boldogságát a sajátja elé helyezze. Ennek megfelelően:

6. A férfiak orgazmuskészsége természettől sokkal magasabb, mint a nőké. Ez, kombinálva azzal, hogy egy férfi egyszerre csak egy orgazmusra képes, elég komoly páralkotási fegyvertény lesz: egy önző, kéjsóvár, a nőben vágyai tárgyát, a kielégülés eszközét látó, a női szépség vonzását tárgyiasító férfi sokkal nehezebben fogja tudni partnerét kielégíteni, mint ha komoly, mély érzelmekkel bírna, melyek megadják a megfelelő alapot az életre szóló páralkotáshoz is.

7. A mindkét fél számára kielégítő szexuális élethez elengedhetetlen fontosságú a kamaszkori önkielégítés. Ez fogja közelíteni a két nem orgazmuskészségét egymáshoz – és itt jön a lényeg. Minden fiú életében bekövetkezik az ivaréretté válástól kezdődő várakozási, önmegtartóztatási szakasz, amely optimális esetben a megfelelő társ megtalálásával ér véget. A testi vonzalmak iszonyatos kényszerítő erejére szükség van, hogy végigverjék a legényt az emberré válás rögös útján, hogy kikényszerítsék az égig érő fa megmászását. (Erről majd lesz egy külön előadás.) Hogy emellett az elemi erő mellett lelkibb és szellemibb szempontok is érvényre jussanak, s bár választani a lányok dolga, de a legény is nyitott szemmel nézze meg, hogy vevő-e a lányra, szükség van ennek a testi vágynak a kontrollálására. Ezért, bár a serdülő legény szeme folyamatosan a környezetében létező lányokra tapad, a szexuálpszichológiai fejlődés útján az ivaréretté válás után nem sokkal beköszönt az ún. fallikus korszak. Ekkor a kamaszfiú érdeklődése ideiglenesen a saját nemi szerve felé fordul, felfedezi saját férfierejét, potenciálját és megtanulja azt irányítani. Enélkül a tanuló szakasz nélkül aztán felnőttként nem lenne képes kielégíteni egyetlen nőt sem, érzelmek ide vagy oda.

És el is érkeztünk a sebezhető ponthoz. A tapasztalatlan serdülő számára a szexualitás igazi vonzereje, a „rejtélye”, az intimitás megélése a másik emberrel, a határok átlépése, az „eggyé válás” élménye. Ennek csak velejárója a testi formák közelről való felfedezése, a vágy tárgyának magunkévá tétele. Ezt saját nembéli partnerrel is át lehet élni, különös tekintettel arra, hogy ebben a korszakban az érdeklődés megoszlik az ellenkező nem és a saját, illetve sajáttal azonos nemi szervek között.

Ebben a szakaszban egyetlen dolog tudja visszatartani a tizenévest attól, hogy szexuális vágyait azonos nemű partnerrel élje ki: ez pedig a társadalmi tabu. Ha ezt megszüntetjük, relativizáljuk, ha a saját nemmel való érintkezést természetesnek, netán a valódi nemi (nemek közötti) kapcsolattal egyenértékűnek állítjuk be, akkor az egész gyárilag beépített fejlődési folyamatot össze lehet zavarni, ki lehet siklatni. Ha az adott személynek nem kell átesnie a párválasztással kapcsolatos próbatételeken ahhoz, hogy az intimitás élményét megélje egy másik személlyel, akkor nem feltétlenül fog eljutni az égig érő fa tetejére: sokkal kényelmesebb megrekednie az autoszexuális-homoszexuális fejlődési fázisnál, akár élete végéig is.

Így persze az is világossá vált, hogy a homoszexualitás betegség: a szexuálpszichológiai fejlődésben való krónikus visszamaradottság szövődménye.

S ezért nem szabadna felvonulgatni, ezért nem szabadna homoszexuális karaktereknek megjelenni a filmekben, ezért nem szabadna a saját nemmel való érintkezést – nem tiltani vagy elítélni, hanem a társadalmi közbeszédben egyszerűen nemlétezőnek tekinteni.

Ha már fentebb megállapítottuk, hogy a magyar hagyományok pontosan így működnek, és egyszerűen nem ismerik a homoszexualitás fogalmát (ha tiltott dologként ismerték volna, akkor lenne neve neki!), álljon itt példának egy közismert magyar népdal elemzése.

Tudni kell, hogy népdalaink nagyrésze szexuális szimbólumokból épül fel, melyeket nem túl nehéz megfejteni, és sokszor egészen részletekbe menőek, grafikusak. Ez azért is van, mert régen ezek voltak a fokozatos szexuális felvilágosítás eszközei. Ahogy egy gyerek egyre idősebb lett, egyre pontosabban értette őket. A következő sorok megfejtését így az olvasóra bízzuk:

Érik a szőlő,

Hajlik a vessző,

Bodor a levele

Két szegény legény

Szántani menne,

De nincsen kenyere.

Ha sikerült értelmezni, egy homályos pont marad: mi a jelentősége annak, hogy két szegény legény szenved szükséget „kenyérből” és nem egy? Az, hogy a problémafelvetés után azonnal jön a megoldás – pontosabban ideiglenes félmegoldás:

Van vöröshagyma a tarisznyában

– Keserű magában

Van ugyan vöröshagyma, de egyrészt keserű pótszer csak, másrészt magában keserű, tehát a két legény egyidejű jelenlétének pont az a jelentősége, hogy a dal mondanivalója szempontjából nincs neki jelentősége: hiába van belőle több, az a szolgalegény, hej, a szegény mind csak magában kesereghet.

Különösen vicces, mikor ez a dal élő bizonyítékaként szolgál annak, hogy de nagy szegénység volt >a középkorban<, s de nagyon éheztek az emberek, holott nyilván nem anyagi szegénységről van szó, s a szolgalegény itt nem a földesúrnak szolgája, hanem saját vágyainak, ösztöneinek.

S ezzel tisztáztuk azt, hogy hogyan is működik a homoszexuális propaganda. A miért a következő részben jön, holnap…

- avagy hogyan lehet felismerni a Monarch-programozási motívumokat filmekben, rockzenében, könyvekben, képregényekben, stb?

Kiegészítésként az >előző bejegyzéshez<, most megpróbálunk néhány tippet adni ahhoz, hogy hogyan ismerhetőek fel a programozási témák, programozáshoz illetve programozott személyek vezérléséhez használatos motívumok – elsősorban az amerikai filmekben és TV-sorozatokban, de bátran kutakodhatunk a populáris kultúra bármely szegmensében és irányzatában. Kihangsúlyozandóan a teljesség igénye nélkül, hiszen erről újabb 750 oldalt lehetne írni.

Legelőször is a számok irányából érdemes megközelíteni a kérdést. A 3, 7, 12, 14, 33, 49, 77, 99, stb. egyébként is „misztikus számokként” ismeretesek, így a luciferánus körökben is használatosak, legfeljebb más értelemben (lásd 33, erről már írtunk >korábban<). Amire még különösen érdemes odafigyelni, azok a kifejezetten „sötét” számok, melyeket csak a sötét irányzatok képviselői részesítenek megkülönböztetett figyelemmel: a 11, elsősorban a 9-11 számkombináció, a 13, 19, 25, 41 és ezek szorzatai egymással, kettővel ill. a többi nevezetes számmal.

A kabbalista misztikában a betűket is számokra lehet fordítani – minden betű annak a számnak felel meg, ahányadik helyet elfoglalja az ABC-ben. Természetesen itt különböző ABC-k találkozhatnak egymással, tehát a G betű átfordítható 7-es számra is, angol ABC szerint, illetve 3-as számra, a görög ABC, de a héber ABC szerint is (alfa-béta-gamma-delta; aleph-béth-gimel-dalet). Ezért is a leggyakrabban használt betű a szabadkőműves szimbolikában a G, mely jól megkülönbözteti azt az eredeti templomos szimbolikától, amelyben a központi helyet a T foglalja el – Irányítóink végtelen örömére ez az angol ABC-ben pont a 20. helyen áll, így az amerikai filmekben is jó sok játszadozásra ad lehetőséget (lásd később). Úgyszintén kivételt képez az I betű, ami egyszerre tud 9 lenni (mely -1-ként funkciónál a számjegyek összeadásakor), ugyanakkor egy római egyesként is értelmezhetjük.

Az amerikai filmes szimbolikában a 12 és a 13 ugyanolyan játékos könnyedséggel váltogatja egymást, mint a 14 és a 41 (mint korábban már írtuk, egyik a talpán álló, másik a fordított pentagram száma). Ha a 14-es és a 41-es szám találkozik egymással, 414 avagy 141 lesz belőle. A 141-es szám jelentősége a filmeknél: minthogy egy óra 60 percből áll, az 1:41-edik perc egyúttal a 101-edik is. A 101-es és a 303-as számoknak szintén kiemelkedő jelentőségük van a szabadkőműves szimbolikában. (Nem tudom, hogy Orwell csak véletlenül adta-e a 101-es szobának ezt a számot, de hatalmas szolgálatot tett vele az Irányítóknak: a 101-es szám minden megjelenését Orwellre való hivatkozásként könyveli el a közönség.)

Ha megnézzük, hogy hosszabb filmekben az 1:41 előtti és utáni, összesen két percben mi történik, már kezdhetjük megalapozni vagy épp elaltatni a gyanúinkat, attól függően, mit látunk. Ha kiemelkedő fontosságú, fordulatot jelentő pillanat van itt, illetve különösen ha valaki rádöbben valamire, vagy ezen a ponton nagyon hangsúlyos szerepet kap egy programozási szimbólum (ezeket lásd később), akkor valószínűleg a film programozási témaként is használatos.

Csak néhány példaként, nézzünk bele 1:41 tájékán a következő filmekbe: Matrix, Matrix 3, Fight Club, Minority Report – és máris kezdünk mintát kapni, hogy mit is kell keresnünk egyéb filmekben. Ezek a filmek ugyanis mind programozási témák.

Mi is tulajdonképpen egy programozási téma?

Mint már írtuk, az újszülött agya tulajdonképpen fehér lap, azzal töltjük meg, amivel akarjuk. Olyan létszemléletet is kialakíthatunk egy gyerekben, aminek semmi köze nincs az őt körülvevő tényleges valósághoz. Leegyszerűsítve: ha valakit születésétől fogva egy zárt intézetben tartunk, ahol minden egyes őt érő inger kontrollálva van, gyakorlatilag életét négy üres fal között éli, egyetlen számottevő ingerforrása pedig egy vetítővászon, ahol napi 24 órában ismételjük ugyanazt a filmet, az ő számára az a film lesz a valóság, az evés és egyéb testi szükségletek miatt a monotonitás megszakítása pedig afféle szürreális „álmodási periódus”.

A Matrix világára építve mind ügynök-, mind Neo-programozás létezik, ahol az adott alter a filmbéli karakterrel azonosnak tekinti önmagát. A Különvélemény világára épül a Prekog-programozás, ez a téma látnokok és telepaták fejlesztésére használatos. A Fight Club lényege értelemszerűen a Tyler-program, amely már a filmben is csak egy alter, s lehetővé teszi, hogy a testet „szolgálaton kívüli” időben birtokló alter tudjon a Tyler-alter létéről, együtt tudjon vele létezni a lebukás veszélye nélkül. Ugyanakkor a filmnek van egy oldalhajtása, a Marla-program, mely egy speciális béta-alter betöltését teszi lehetővé, jellemzően S/M játékok céljából. Kizárólag erős idegzetű olvasók figyelmébe ajánlhatjuk a Videodrome-témát, amely béta-kezelők programozására használatos, és természetesen meg kell említeni a programok programját, a legtöbbrétű, legkifinomultabb rendszert, ahol Monarch-programozott és kvázi-„egészséges” emberek valóságszabályozása válik eggyé: ez pedig a Star Trek.

A Star Trek a luciferánus értelemben vett Új Ember előképének különböző rétegeit vetíti előre. „New Man”, „New Flesh” – ezek a kifejezések elő is fordulnak a programozási témákban, hol csak épp elejtve (pl. Smith szájából a Matrix 2-ben), hol hangsúlyos szereppel (pl. a Videodrome-ban vagy akár a Matrix-trilógiában: Neo/Anderson). Erről még a következő bejegyzésben lesz szó részletesebben, de egy jövőbeli előadáson is.

A Star Trek azért is optimális programozásra, mert tele van folyosókkal, liftekkel, szűk terekkel, ajtókkal, melyek a programozott agy számára a beprogramozott struktúrát, a programozottság különböző szintjei és kompartmentumai közötti átjárást jelképezik. Nem nehéz észrevenni, hogy a Star Trek epizódjaiban szinte minden jelenet úgy kezdődik, hogy valaki bejön egy ajtón, majd a jelenet végén valamiért még az egyik szereplő távozását is fontos mutatni. A dialógusok meglepően nagy része zajlik folyosókon.

S ha már a programozási szimbólumokat sorolni kezdtük, folytassuk: az ajtók mellett a zárak és kulcsok is fontos szerepet játszanak. Gondoljunk csak a Matrix-trilógiára! S miről is beszél Smith az első részben 1:41-nél? Kulcs az agyban… Az élénk színek, szivárvány-minták is segítik a programozást, és egy nagyon fontos szimbólum a tükör, különös tekintettel a törött vagy a szemünk előtt éppen betört tükörre. A törött tükör a széthasadt személyiséget jelképezi és tükröket egyébként is gyakran használnak a programozási folyamatban.

Természetesen egy tükör megjelenése egy filmben nem jelenti automatikusan, hogy az programozási téma. Nem kell minden bokorban Irányítókat látni. Azonban ha ezek a szimbólumok bőséggel előfordulnak és notóriusan ismétlődnek egy filmben vagy egy sorozatban, mindenképpen érdemes elkezdeni gyanakodni. Az emberi test vonatkozásában fontos szimbólumok még bizonyos kézjelek, főleg a naivan „metálvillának” nevezett luciferánus üdvözlő kézjel (mely meghatározott környezetben sokkal több egy programozott rabszolga számára, mint egyszerű üdvözlés…); ezt nagyon szépen el tudják rejteni adott esetben, gyakran csak sokadik nézésre szúrja ki az ember. A kinyíló, ill. néha a lezáródó szemekről készült közeli felvételek is szimbolikus jelentőséggel bírnak (lásd LOST, Avatar). A maszkok, álarcok használata is fontos a programozási témákban, itt. pl. megemlíthetnénk a Tágra zárt szemek c. filmet, de maradhatunk a Star Treknél is, hiszen ott is gumimaszkot visel a színészek jelentős része.

A zenei motívumoknak egy külön fejezetet lehetne szentelni abban a bizonyos 750 oldalas képzeletbeli könyvben – amit ebben a hevenyészett összeállításban mindenképpen megemlítenénk, az a bölcsődalok használata (itt megintcsak példaként említhető a LOST), hiszen a programozás alapjait az élet első másfél évében teszik le.

S most lássunk néhány példát, hogyan is rejtik el ezeket a nyilvánvaló jelzéseket a filmekben!

Kezdjük a Thomas A. Anderson névvel! A Thomas Anderson nevet különböző filozófiai jelentésekkel sokan összehozták már, de a köztes A betűt érdekes módon figyelmen kívül hagyja mindenki. Persze, hiszen nem tudjuk, minek a rövidítése, így nincs értelme, nincs jelentősége. Azonban sokszor az értelmetlen, „véletlenszerűnek” ható nyers adatok azok, ahol a lényeget elrejtik. A TAA monogram már önmagában is gyanús a templomos szimbolikát kicsit is ismerők szemében, hiszen az ATA, ATT, OTO, XTX, (O)XO, kombinációkat itt előszeretettel használják. (Bárkinek nyugodtan eszébe juthat az AT&T márkajelzés ill. az ITT (Nokia), mindkettő 41-re numerizálható.) TAA pedig hányra? 22, vagyis 2*11. Hogy nem csak véletlenről van szó, azt többek között a hasonló John Anderton név is mutatja (Különvélemény), amely monogramja a 11-es számnak felel meg, az ügy számkódja, melyben ő a feltételezett elkövető, pedig 1109. (2001. szeptember 11. óta kicsit óvatosabban használják ezt a számkombinációt…)

Néha a dolgoknak nem a megléte, hanem a hiánya árulkodik valamiről. Sokan azonosították már a 13. emelet című filmet (mely mellesleg pont 1:41 hosszú) a Matrix „testvérfilmjeként”, noha az alkotók tagadják, hogy a két produkciónak bármi köze lenne egymáshoz, „véletlenre” hivatkoznak, ahogy a harmadik testvérke, a Harsh Realm esetében is. Azonban a Matrix első részében, mikor Morpheus először viszi az orákulumhoz Neot, a liftben érdemes kimerevíteni a kapcsolótáblát és tanulmányozni: nincs 13. emelet. Hogy a 13. emelet pedig programozási téma, egyértelmű: emberi testekben személyiségek váltogatják egymást a becsatlakozás által (ahogy a Matrixban is egy adott személy felett egy ügynök bármikor átveheti az irányítást).

Végezetül nézzünk meg két, pár másodperces részletet egy Star Trek-epizódból. Az első önmagáért beszél:

A második már egy kicsit bonyolultabb. Itt megjelenik egy alfanumerikus kód (mint bankszámlaszám), amelyet az egyik szereplő a későbbiekben újra meg újra megismétel:

A számlaszám: CJ5-74-36. Ami ebből a legkönnyebben felismerhető, az a 36, mint 3*12. A CJ-t sem tart sokáig 13-ként azonosítani, csak az az ötös ne lenne ott mellette! Így aztán a 74-gyel sem tudunk mit kezdeni… azonban nem kell mást tennünk, mint a 13-mat, mint értelmes egységet elkülöníteni, s középen maradt egy 5-74-ünk. 5+7+4 = 16, amely mérsékelt gyakorisággal visszatérő szám az amerikai filmekben, s ennyivel elintézhetnénk – azonban az 574, primtényezőkre bontva, 2*7*41. Úgy ám: 14*41=574. Ezért kellhet ezt a kódot ismételgetni: valószínűleg a programozást erősíti meg a rabszolgák egy részében – megjegyzendő, Star Trek témával programozott egyedekben már a Star Trek nézésének is van ilyen hatása. Talán éppen ezért volt szükség a luciferi kézjelre az epizód elején: ez fogékonyabbá teszi a rabszolgákat a vezérlőkódokra. Odo, aki a kézjelet megvillantja, alakváltó, aki maga a felsőbbrendű létforma az Irányítók születőben lévő, „új-emberrel” benépesített társadalmában, de erről bővebben majd a következő bejegyzésben…

Akkor próbáljunk ki valami újat.

Régebben tanítottam kung-fut, egyik ex-tanítványom 2005-ben alapított egyfajta "fight clubot", afféle gyakorlási lehetőségként, ahol különböző stílusok, rendszerek tudnak találkozni egmással, de helyet kaphatnak itt akár az abszolút laikusok is. A kezdeményezés célja nem az, hogy megverjük egymást, mint az azonos című filmben, hanem a szabad stílusú gyakorlás. Ennek megfelelően a harc módja jellemzően szigorúan light contact, jelzésértékű erővel bíró támadásokkal, a hangsúly úgyis a védekezés képességén van.

A Fight Club "szezonja" általában tél végétől nyár elejéig, illetve nyár végétől tél elejéig tart, nyáron mindenki jobbra-balra el van tűnve, télen pedig a sok puhány nem hajandó kijönni a hóba, sárba, hidegbe. Úgyhogy most augusztus végére meghirdetek egy Fight Clubot. Meghirdetem máshol is, tehát páran biztos(?) leszünk. Akinek van gyakorló "fegyvere", fakard, bot, tonfa, ilyesmi, azt is hozhat. Én hozom a gyakorlófámat.

Gyertek, addig csináljuk, amíg a Fidesz állambiztonsági engedélyezéshez nem köt mindenféle harci tanulást és gyakorlást. (Volt róla szó ugyanis, még a választások előtt, persze nem széles világba kürtölve. Nem tudom, most hol áll a tervezet.)

Időpont: augusztus 28. szombat, 15:30.

Helyszín: Margitsziget, ezen a réten, kb. a zöld nyíllal jelölt helyen szoktunk lenni.

Még egyszer kihangsúlyozván, ártalmatlan gyakorlásról van szó. Bizonyítási kényszeres, önkontroll nélküli chucknorris-jelöltek ne jöjjenek.

UTÁNA: Blogtalálkozó 18:00-kor, a Patkó Bandi vendéglőben, a Váci út 12-ben. Közel van a Margitszigethez, ezért esett rá a választás. (Meg persze jártam már ott párszor. Nem késdobáló, de megfizethető.) Lévén vendéglő, vacsorázni is lehet, nem csak iszogatni. Ha tele lesz, megyünk tovább máshova, úgyhogy hatra legyen ott, aki jönni akar.

Régen tartottunk már blogtalálkozót, úgyhogy itt az ideje.

Nem is értem, hogy hogy nem akarok beszélni nem velünk, de - egymással. Az a rengeteg név, akik eszmét cserélnek a kommentekben; nem akarnátok szemtől-szembe látni egymást, beszélgetni, kötetlenül? Na mindegy, itt a lehetőség a blogtalálkozóra, talán az utolsóra (ez még sok mindentől függ).

Időpont: 2010. július 23., péntek, 18:30.

Hely: Magyarok Háza, Büfé. (1052. Budapest, Semmelweis u. 1-3. (Az Astoriánál.))

Nándi valószínűleg nem fog jönni, ellenben ott lesz Steinerista (előreláthatólag), és elhívom előző rádióadásunkból Dr. Tóth Ferencet is.

A 2012 Blográdió tizenkettedik adása jelentkezik!

Vendégek:

Tóth Ferenc agrármérnök

Steinerista

Szemrád Nándor asztrológus, misztikus kutató

Játékidő: 110 perc

Méret: 88 MB

Letöltés

Idén már elindulunk a ...tudjukkik által szervezett éves Goldenblog versenyen. Bár a 2012 Blog szempontjából semmilyen jelentősége nincs, hogy elérünk-e valamilyen helyezést (a tartalomra való tekintettel nagyon valószínű is, hogy fogunk...), de a versenyben való részvétel által szerezhetünk újabb olvasókat is, akár olyanokat is (s persze ezek a legértékesebb "célpontok"), akik még az ébredési folyamat elején tartanak (mondjuk úgy 0% környékén). Kérünk minden kedves olvasót, hogy szavazzon a 2012 Blogra, a bal sávban lévő widget-doboz segítségével vagy itt, a jobb oldali sávon, az alábbi adatokat (pontosan!) megadva:

Blog neve: 2012 Blog

Blog címe: http://2012.blogol.hu/read

Kategória: komplex blog

Ha valaki nagyon elszánt, zsűritagnak is jelentkezhet (a zsűri "beépített emberekkel" való elárasztása lenne az egyetlen reális esély arra, hogy nyerjünk - persze, mint már írtuk, nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, jelen esetben szó szerint). Természetesen több különböző IP-címről többször is lehet szavazni, ha valaki cookie alapján sem nyomon követhető. Ilyen "csalásra" persze nem buzdítunk senkit (bár valószínű a nevező blogok mindegyike csinálja), csak az érdekesség kedvéért megjegyeztük...

Kérek mindenkit, hogy nevezéskor lehetőleg egy valós e-mail címet adjon meg, mivel - bár a szabályzat nem írja - lehet, hogy a visszapattanó címek nevezéseit simán kiszórják!

Rádiót holnap veszünk fel, új vendéggel, jó hosszú adásvázlattal; kedd este, de legkésőbb legkésőbb szerda dél körül várható. Addig is szavazzatok.

A most következő bejegyzés egyike lesz a „nehezen feldolgozhatóaknak”: az Irányítók titkait végső soron az is védi, hogy ha egy bizonyosnál nagyobb mélységig ássuk magunkat, olyan bizarr, a normális gondolkodástól annyira eltérő dolgokat fogunk találni, amelyeket a legtöbb ember nem hisz el vagy nem tud felfogni. Programozásról szóló sorozatunk negyedik részében az Irányítók fészkébe fogunk egy rettenetes kirándulást tenni: a kaptárba, melyben szaporodnak s ahonnan a világot irányítják.

Amivel azonosulsz, attól nem félsz. Ez az alapja a többgenerációs bántalmazás (MGA – multi-generational abuse) mechanizmusának. A kisfiú, akit rendszeresen megver az apja, ha egyedül van otthon, és nem látja senki, apja ruháit magára húzza, vagy ha apja dohányzik, titokban rágyújt. Azonosulni akar az agresszorral, félelmét, szorongását így próbálja leküzdeni, feloldani – sikerrel; a pozitív visszacsatolás után pedig ez szándékosan keresett viselkedésmintává válik: a gyerek megveri öccsét, ha az apja az anyját is megüti néha, ő is így fog tenni, s ami a lényeg: felnőtt korában ő is bántalmazni fogja gyerekeit.

Így jön létre a többgenerációs bántalmazás ördögi köre, amely nem várt lehetőséget adott az Irányítóknak önmaguk és kiszolgálószemélyzetük formálására – ennek módszertana pedig a XVIII. század óta fejlődik folyamatosan.

A lehetőség abban rejlik, hogy a bántalmazás áldozatainál a disszociáció képessége fejlődik, az MGA-áldozatoknál pedig már genetikailag öröklődik, így eleve fejlett diszociációs képességgel és hajlammal születnek az Irányító-palánták.

Mi is a disszociáció? Egymáshoz nyilvánvaló módon kapcsolódó tények mélytudati indíttatásból össze nem kapcsolása. A permanens disszociáció pedig: tudathasadás. Egy tipikus példa maga a judeokeresztény vallás: nyilvánvalóan valaki nem hihet egyszerre az Úrban és az Atyában, illetve nem hiheti, hogy a kettő ugyanaz az isten, a keresztény ember pedig pontosan ezt hiszi, mivel születésétől programozták bele ezt a hitet. Az újszülött tudata üres lap, bármivel megtölthető, akár olyan „tudással” is, ami a tapasztalati valóságnak vagy éppen önmagának ellentmond.

A bántalmazás és a disszociáció között azért van összefüggés, mert az ember természetes disszociatív képessége menekülési lehetőséget kínál egy nemkívánatos helyzetből. Ennek közismert példája a Fight Club főszereplője, aki (többek között) az inszomniából menekül ki disszociációval, s amikor a filmben lúggal kezelik a kezét, látható, hogy reflex-szerűen használja menekülésre a disszociatív állapotot. Ez ugyanis, hasonlóan az agresszor említett megszemélyesítéséhez, jutalmazó mechanizmus, tehát ha valakinek egyszer sikerült disszociációval kimenekülnie egy kellemetlen helyzetből, onnantól keresni fogja a disszociatív állapotot – különösen, ha az abból való kilépést pedig büntetjük. Ha egy gyereket elég hosszú ideig bántalmazunk szinte megállás nélkül, egy idő után a tudat fel fogja adni az újraegyesülési kísérleteket, és permanensen hasadt állapotban marad.

A módszer neve: Monarch-programozás. Az Illuminátusok dinasztiái már legalább a XVIII. század óta kísérleteznek vele, az igazi áttörést azonban az 1940-es években érte el Dr. Joseph Mengele. Ő a zsidó gyerekek közül kiválogatta a legintelligensebbeket, s a rajtuk való kísérletezéshez gyakorlatilag carte blanche-t kapott az Irányítóktól: azt csinált velük, amit csak akart. (Az egyik kutatási területe pontosan az volt, hogy felderítse, milyen és mennyi kínzás az, amit még éppen túl lehet élni.) A háború befejeztével az amerikai kormány az operation paperclip keretei között „átmentette” Mengelét Amerikában, ahol a CIA-nál dolgozó kollégáival megosztotta kutatási eredményeit, és kezdetét vette a CIA MK Ultra nevű programja, melynek lényege az volt, hogy az Illuminátus családokon és egyéb dinasztikus rendszerben működő Irányítókon kívül másokat is programozzanak, nagy tömegben. Így rendelkezésre állnak majd kisebb értékű, feláldozható rabszolgák is, s egész kaptártársadalmat tudnak kiépíteni, szaporítókkal (alfák), dolgozókkal (gammák), harcosokkal (delták), stb.

Hogyan történik a Monarch-programozás?

Ideális esetben, amennyiben a teljes kezelést hajtják végre a gyereken, az a fogantatással kezdődik. Maga a fogantatás is történhet speciális körülmények között, ha egy ún. homunculust akarnak létrehozni a programozók. (A homunculus vagy „holdgyermek” egy mágikus operációk sorozatával mesterségesen felépített szellemstruktúra, tehát ez a reinkarnációs folyamat manipulálásának egyik módszere, de erről most itt nem írunk részletesen.) A lényeg, hogy a traumatizálás már az anyaméhben elkezdődik, pánikdrogokkal és tűszúrásokkal. Bizonyos esetekben az agyműködést szabályzó implanto(ka)t már magzatkorban célszerű behelyezni, in utero műtéttel. A gyermek eleve erős disszociatív hajlammal fog világra jönni, főleg ha mindkét szülője MGA-áldozat.

A szülést mesterségesen indítják meg, mégpedig idő előtt. A koraszülöttség a traumatizálás alapvető része, a bőr nincs teljesen kifejlődve, minden érintés fájdalommal jár, így az anyai ölelés is egyszerre fog örömet és fájdalmat okozni – szó szerinti anyai ölelésben viszont nem is lehet része ezeknek a gyerekeknek, a születéskor legalább négy-öt évre elszakadnak a szüleiktől, pótszülőjük az ún. kezelő (handler) lesz, aki a tényleges programozást végzi.

A kezelő az első másfél évben a világ minden szeretetével elhalmozza a gyereket. Közben intenzív képzés indul meg, melynek pontos menetét, irányát az ún. PAS-teszt (Personality Assessment System) dönti el; erre főleg akkor van szükség, ha a gyermek nem homunculus, hiszen ha az, a programozó tudja, mit rakott össze, a PAS-rendszer legfeljebb a sikeresség teszteléséhez kell. A PAS teljes egészében elektródákkal ill. a gyermek elé vetített képekkel működik, így már egyhónapos korban is alkalmazható. A PAS teszt fogja eldönteni, hogy az újszülött milyen funkciót fog betölteni a kaptárban: popzenész lesz belőle vagy asztrofizikus, titkosügynök, stb.

Másfél éves korban jön el a fordulópont. A gyereket ekkor ideiglenesen elszakítják a kezelőtől. Ketrecbe zárják, s a bántalmazás elkezdődik. A CIA tudósai már az 50-es években rájöttek, hogy nem minden esetben szükséges egymástól izolálva tartani a ketreceket: adott esetben az egyik gyerek bántalmazása a szomszéd ketrecekben lévő gyerekeket is traumatizálja – bár van olyan, akinek a magány, az elszigeteltség okoz nagyobb traumát (ez a PAS alapján könnyen eltönthető, amennyiben internalizáló vagy externalizáló típus az illető). Egy „kimentett”, deprogramozott rabszolga beszámolt egy katonai bázisról Amerikában, ahol egy használaton kívüli hangárban több ezer ketrec vette körül az övét. S nem ez az egyetlen hely – jópár tucat programozással foglalkozó létesítmény van a Földön. (Tudomásunk szerint Magyarországon nincs, az itteni rabszolgákat a rendszerváltás előtt a Szovjetunióban programozták.)

A bántalmazás lehet szúrás vagy vágás, verés, nemi erőszak, de a „kifinomult” módszerek tárháza végtelen: vízbe fojtogatják a gyereket, élve eltemetik, kígyókkal teli verembe lökik, elektrosokkolóval felfegyverzett, idomított majommal zárják össze – az elektrosokk egyébként is gyakori és kedvelt módszer a programozásnál. A kínzásoknak általában akkor van vége, ha a gyerek mazgati pózt vesz fel és abban „lefagy”, nem reagál külső ingerre. Ekkor egy erőteljesen disszociatív állapotba jutott el.

Az így „felpuhított” gyerek aztán kap egy erős drogkoktélt, ami megakadályozza, hogy a következő percekben elveszítse az eszméletét, s ekkor végtelen örömére és megkönnyebbülésére feltűnik a színen kezelője. (Frissítés: ma már lehetséges mikrohullámmal is meggátolni, hogy valaki elaludjon vagy elájuljon.)

Az eszméletvesztés, melyet a drogok meggátolnak, sok esetben nem a fizikai fájdalomtól következne be – hiszen sokszor „csak” egy sima nemi erőszak következik –, hanem attól a traumától, amit az a tény okoz, hogy a bántalmazást innentől a kezelő folytatja. Az egyetlen ember, akiben a gyerek bízhatott, akinek a visszatérését várta, szintén ellene fordul. Ettől a ponttól kezdve jön létre a végleges tudathasadát, különösen azért, mert innentől kezdve a kezelő, ambivalens viselkedésen keresztül, szeretet-gyűlölet kapcsolatban lesz a gyerekkel, ami biztosítja a folyamatos disszociációt.

Innentől a kezelő annyi töredékszemélyiség (alter) létrehozására képes, amennyire csak az adott programozási mintánál szükség van. Az alterek nem önálló személyiségek, melyekből több él a betegben – pont ez a programozás lényege. Az alterek töredékek, akik keresik az egységet, de mivel a többi altertől traumán keresztül elszigetelve tartják őket, a kezelővel pedig folyamatos, közeli kapcsolatban vannak, így a kezelővel fognak gondolatban „egyesülni”, vagyis a kezelő pszicéjének részeként fognak funkcionálni, innentől pedig a kezelőnek végtelen hatalma van fölöttük.

A kezelő és a rabszolga közötti életkor-különbségből adódik, hogy a rabszolgák általában túlélik kezelőjüket – kivéve az „eldobható” modelleket, pl. öngyilkos merénylők vagy szexrabszolgák (Béták) –, valamint egyébként is kényelmesebb állapot, ha a rabszolgának saját kezelője mellett tudnak parancsolni a programozók ill. a magasabb szintű Irányítók, így a kezelő feladata, miután a megfelelő „rendszert” beleprogramozta a rabszolgába és rögzítette, hogy a rendszer egyes funkcióihoz parancskódokat rendeljen és rögzítsen, részben az előző bejegyzésben említett horgonyzás technikájával. (A horgonyzás, mint láthattuk, még egy egész-séges emberen is jól működik, egy önálló létezésre képtelen alter esetében nyilván hatványozottan hatékony.) A parancskódok egy része személyre szabott, egy más része univerzális, minden adott szintű és típusú rabszolgában benne van. Innentől kezdve, aki kölcsönkapja a kezelőtől azt a kis füzetet, amelyben a parancskódok vannak felírva, az kölcsönkapta az adott rabszolgát.

A legtöbb rabszolga nem tudja önmagáról, hogy programozták. Van egy, néha több felszíni alter, amelyik a testet birtokolja a nap nagy részében, ez egy viszonylag jól funkcionáló, összetett személyiség, s ő hiszi magát a teljes/valós személyiségnek. A programozás és a többi alter emlékei blokkolva vannak, ennek a blokkolásnak a feloldása akár halállal is járhat. A kezelők, a programozók, magasabb szintű Irányítók, akik ismerik a programozás módszertanát és szokásrendjét, szükségszerűen tudják önmagukról, hogy őket is programozták, azonban nekik is van egy front-alterjük, akik önmagát valósnak hiszi, noha közben pontosan tudja, mi az, hogy a front-alter. (Igen, ez a disszociáció!)

Azok az implantok, melyek elősegítik a hasadt személyiség (MPD – Multiple Personality Disorder) kialakulását (lásd a videó példáját), főleg akkor hasznosak, ha valakit nem születésétől programoztak, hanem később, kisgyerekkorában vontak be a programba (ez elég ritka). Ennek annyi a gyengéje, hogy ha az implant tönkremegy (pl. szándékosan tönkreteszik, hiszen vannak emberek, akik deprogramozással foglalkoznak), az alterek könnyedén egyesülni tudnak halál vagy egyéb mellékhatás nélkül – a programozott rendszerben normálisan jelen lévő csapdák hatástalanítódnak. (Az egyik ilyen csapda egy mélyre helyezett, a test fölötti vezérlést normálisan soha meg nem kapó alter, amelyik valósnak hiszi önmagát, s emlékei is vannak a programozás egyes részleteiről. Ha a deprogramozónak sikerül erre rábukkanni, azt hiszi, hogy megtalálta a rendszer magját, s hónapokra megakad a kezeléssel.)

Az implantok mellett a fizikai beavatkozás egy másik módja az agytörzs műtéti megsebzése. A megrongált rész újraépül, mégpedig erősebb struktúrával, több szinapszissal, mint korábban. Ehhez hasonlóan lehetséges az emberi izomszövet mikrohullámmal való roncsolása, melynek nyomán erősebb izomrostok fognak nőni – így lehet az ember testi erejét növelni úgy, hogy jelentős mennyiségű időt és energiát spórolunk meg a fizikai képzésen. (Figyelem! Senki ne dugja a karját a mikróba! :)

Miközben a manipulált tömegek egyre silányabb nevelést kapnak, Moriah kaptárának képzési módszerei folyamatosan fejlődnek. Az Irányító-palánták egy része már egy éves kora előtt tud olvasni, s általában, egész gyerekkorában rendkívüli mennyiségű képességfejlesztő játékban, gyakorlatban van része. Míg minket rávettek, hogy több tízezer év hagyományával szakítva a gyermekeinket műanyagból készült rácsos kiságyba tegyük, addig ők nagyon jól tudják, hogy a bölcső jelentős mértékben hozzájárul a mozgáskoordináció kifejlődéséhez. Azért is írtuk meg ezt a cikket, hogy a szabadságért küzdeni akaró-próbáló emberek egy kicsit jobban átlássák, mivel is állunk szemben. Becslés szerint legalább hárommillió programozott rabszolga él a Földön, annak ügyében inkább nem is találgatnánk, ezek közül hány Delta. Minden magyar szülőnek óriási a felelőssége, hogy ha a Monarch-programozott rabszolgákkal nem is tudja felvenni a versenyt, legalább életképes legyen az a szerencsétlen gyerek, mosogatógép, mobiltelefon és mikrózható zacskós leves nélkül is. A most felnövő generáció fogja megvívni a végső harcot, nem a miénk.

Ui: Ha egy deprogramozott személy olvassa ezt a cikket és úgy döntene, megosztaná az országgal a történetét, vagy már korábban is próbálta, de mindenhol falakba ütközött, keressen meg minket e-mailben! Mi készen állunk bármilyen önvallomást vagy egy riportfilmet nyilvánosságra hozni az ügyben.

SZERK: Végre-valahára felraktam Fritz Springmeyer 750 oldalas angol nyelvű "Monarch-bibliáját", melyből gyakorlatilag a legapróbb részletekig minden fortélya kiderül ennek a technikának. Ha valaki lefordítaná magyarra - tegye, aztán küldje el (Drábik Jánosnak is, nekem is). Vigyázat! Ha valakinél a legcsekélyebb gyanúja fennáll annak, hogy programozták, ne olvassa el ezt a könyvet, veszélyes lehet.

The Illuminati Formula Used to Create an Undetectable Total Mind Controlled Slave

Programozásról szóló sorozatunk harmadik részében az NLP, neurolingvisztikus programozás módszerét fogjuk megvizsgálni, természetesen igen felületesen, hiszen az NLP alkalmazása szinte egy külön szakma a pszichiátrián belül, amelynek elsajátításához rengeteg tanulás és még több gyakorlás szükséges. Akit behatóbban érdekel a téma, rengeteg anyagot talál az Interneten, a bejegyzésben az induláshoz bőven elegendő keresőszót fogok elszórni.

Először is hadd meséljek el egy sztorit Nándiról, amelyet egy meditáció után élt át. Mikor átjött hozzám utána, odaült a gépem elé és elkezdte a 2012 Blogot olvasni. Ahogy utólag elmesélte, először a képernyő fényét valahogy élesebbnek találta, aztán zöld háttérszínt intenzívebbnek látta, a fekete betűk sokkal kontrasztosabbak voltak, tudatára ébredt, milyen kacskaringós alakjuk van és hirtelen tudatára ébredt, ahogy lélegzik, a mellkasa emelkedik fel-le és a ruhájának is tudatára ébredt ahogy a bőréhez ér, aztán hirtelen egy önkéntelen kis nevetés tört ki belőle, és ha most a kedves olvasó a könnyen szuggerálható embertípushoz tartozik, akkor elnevette magát. Amit itt használtunk, az az Ericksoni modell és a Milton modell kombinációja volt, természetesen csak egészen kezdő szinden alkalmazva. Mindkettőt Milton Erickson amerikai hipnoterapeutáról nevezték el, de nem keverendőek össze egymással.

A Milton model lényege a precízió hiányából eredően kikényszerített intuitív szövegértés. Talán fel is tűnt a fenti példa olvasása közben, milyen kuszán épülnek fel a mondatok, milyen hanyag és pontatlan a megfogalmazás – ez része volt a szuggessziónak.

Az Ericksoni modellt maga Erickson találta ki. Az ő megközelítésének lényege, hogy a hipnózist nem feltétlenül módosult (főleg erőteljesen, észrevehetően módosult) tudatállapotban kell végrehajtani. Egyrészt a tudatalatti mindig figyel, minden tudatállapotban kommunikálni lehet vele, másrészt valakit transzba lehet ejteni tudta és beleegyezése nélkül. Erickson talán minden idők legnagyobb hipnotizőre volt. Képes volt ún. „sekély transzba” ejteni valakit csupán egyetlen kézfogással – a lenti videóban majd látni is fogjuk az egyébként nagyon nehezen megtanulható Erickson-kézfogás bemutatását. Erickson gyakran tréfálkozott azzal, hogy publikációiba rejtett hipnotikus parancsokat csempészett – ártalmatlan parancsok voltak ezek, Erickson még csak arra használta módszereit, hogy segítsen más embereknek; a visszaélések csak később kezdődtek el.

Az Ericksoni modell lényege, hogy az embernek három érzékelési rendszere van, mindhármon keresztül lehet közléseket (és szuggessziókat) bevinni a pszichébe. A három rendszer: vizuális (látás), auditoriális (hallás) és taktilis (tapintás, szaglás, ízlelés). Minden személynél van egy preferált, egy semleges és egy nem-preferált rendszer, így egy adott személy érzéki fogékonyságát az Ericksoni modell szerint le lehet írni egy betűkóddal, pl: A-V-T vagy V-T-A. A férfiak jellemzően V-A-T rendszerben működnek, tehát a vizuális ingerekre a legfogékonyabbak és az érintésre a legkevésbé. A nőknél nagyobb a változatosság és a serdülőkorban ritkán át is strukturálódhat az adott személy modellje, de a leggyakoribb modellek a T-A-V és az A-T-V. Az azonos modellel rendelkező emberek általában könnyen tudnak „egymásra hangolódni”. Milton Erickson ezt és a Milton modellt (amelyet akkor még nem így neveztek, csak a saját, természetesen adódó módszere volt), használta arra, hogy szimpátiakapcsolatba, ún. rapport állapotába kerüljön a beteggel és ezáltal sugalmazni tudjon neki a gyógyuláshoz szükséges dolgokat. A modell felderítése egy adott személynél egyszerű: egy adott élményről kell beszéltetni, s amikor már úgy érzi, mindent elmondott, még részletesebb leírást kell kérni tőle, mindeközben meg kell figyelni, melyik érzékelési rendszerre milyen arányban hivatkozik. Ha pedig valakihez a preferált rendszerében kezdünk beszélni, fokozottan fel tudjuk kelteni a figyelmét s teljesen magunkra koncentrálni, majd ha teljes hirtelenséggel átváltunk a legkevésbé preferált rendszerébe, akkor sekély transzba esik, anélkül, hogy ezt észrevenné. A fenti példa így elsősorban a V-A-T személyeken működik, hiszen a betűk színéről és alakjáról hirtelen T-jellegű közlésre váltottunk át. Itt ki kell hangsúlyozni azt, hogy T-jellegű információkat A és V csatornán is át lehet vinni, valamint azt, hogy az olvasás A és nem V csatorna. T információ V csatornán való átvitelének tipikus példája a szimpatikus ásítás, de a reklámokban sem véletlenül szeretnek puha dolgokat mutogatni.

A Neurolingivsztikus programozást 1975-ben találta ki Richard Bandler és John Grinder. Együtt alkották meg először az ún. Meta modellt, ami gyakorlatilag a Milton modell ellentéte, a tökéletes precizitás nyelvén való hatásgyakorlás, a beteg mondatszerkesztése ugyanis árulkodik arról, hogy mélytudati szinten melyek azok a tények, amelyekkel nem akar szembesülni. Ezeket az információkat eltorzítja vagy törli, az orvosnak pedig pont ezekre kell rátapintania és csellel vagy „rámenősséggel” kikényszeríteni őket a betegből. (A magyar közönség számára ez elég ismert Dr. Csernus Imre munkásságából.) Később a Meta modell ellentétpárjaként fejlesztették ki a Milton modelt, amelyet Erickson terápiás módszerének megfigyelése és utánzása tett lehetővé. A két modell egyidejűleg is alkalmazható (váltogatva): a Milton modell megteremti a rapport állapotát, amely megszünteti vagy legalábbis lecsökkenti a beteg ellenállását a Meta modellel szemben.

Még egy hatalmas trükkje van az NLP-nek, amelyet nem csak a gyógyászatban használtak, de pl. a különböző öntréningelő tanfolyamokon is előszeretettel alkalmazzák, ez pedig a horgonyzás (anchoring). (Természetesen ismét nem magyar, hanem angol szakirodalomból dolgoztunk, így nem biztos, hogy a Magyarországon a szakmában elterjedt kifejezéseket használjuk, már ha egyáltalán van kialakult zsargonja nálunk az NLP-nek.) A horgonyzás lényege, hogy preferenciarendszertől függetlenül általában egy T ingerhez rögzítünk egy bizonyos gondolatot, érzést, lelkiállapotot, stb. Rögzíthetjük azonban A vagy akár V horgonyhoz is, a különböző márkajelzések részben erre szolgálnak.

Ugyanis természetesen nem tartott sokáig rájönni a kampány- és reklámszakembereknek, hogy az NLP-vel lehet visszaélni is. Ennek demonstrálására először nézzük meg ezt a videót! (Sajnos a beágyazása valamiért le van tiltva.)

Felismerhető többek között az Ericksson-kézfogás valamint a horgonyzás technikája (az alany vállának megérintése, miközben a szövegbe rejtett BMX-re utaló dolgok elhangzanak). Az NLP-t természetesen nem csak személyes kapcsolaton, hanem tömegkomunikációs eszközökön keresztül is lehet alkalmazni. Ha elkezdjük figyelni a TV-reklámokat, legalább a felükben mindhárom rendszerben közölnek információt. Megfigyelhető az is, hogy az elsősorban férfiaknak szóló reklámok jellemzően a V-T váltást használják, majd a váltás után jön a teljes képernyős V horgony, amellyel remélhetőleg legközelebb a boltban fog találkozni a páciens, az adott termék csomagolásán.

Azonban nem csak reklámokban, hanem videoklipekben is gyakran használják ezeket a módszereket, sőt, ritkábban még TV-sorozatokban és filmekben is ki lehet szúrni az éles csatornaváltásokat.

A ’90-es évekre az NLP annyira kifinomult szintre fejlődött, hogy gyakorlatilag teljesen észrevétlenül lehet alkalmazni. Ekkor kezdték igazán elterjedten használni, s ekkortól kezdték el vezető tudományos körökben következetesen tagadni, hogy az NLP egyáltalán létezik. Az NLP korábbi sikereit az orvostudomány területén a „véletlen” számlájára írták, ma az NLP általában hivatalosan „áltudománynak” számít s nem is tanítják igazából az egyetemeken, legfeljebb megemlítik, mint bohókás kis átmeneti tévútját a modern pszichiátriának.

Hogy az NLP mennyire nem létezik, azt bizonyítja az, hogy mindemellett azért Amerikában és más országokban is nőjogi szervezetek addig verték az asztalt, míg precedensértékű bírósági határozatok nem születtek arról, hogy a nem létező neurolingvisztikus programozás nem létező technikáit nők „meghódítására” felhasználni nemi erőszaknak számít. Ugyanis az NLP nem korlátozódik a kereskedelem világára – az élet nagyon sok területén alkalmazzák. A „randiguru” Ross Jeffries részletesen leírja könyveiben, hogyan lehet ezzel a nem létező technikával nőket az ágyunkba csalni, menedzserképző iskolákban oktatják, hogy az NLP egyes nem létező módszereivel hogyan tudunk megnyerő fellépést biztosítani magunknak – az egyetlen terület tehát, ahol az NLP ma szigorúan nem létezőnek számít, az az a terület, ahonnan elindult: az orvostudomány világa.

Tartsuk nyitva a szemünket, s hamarosan észre fogjuk venni: az NLP legalább annyira része a gyanútlan emberek mindennapjainak, mint a stressz alapú programozás.

Néhány új dolgot feltettem, még jópár további videó feldolgozásra vár, az info-dobozokat is elkezdtem megcsinálni, szóval valamennyit fejlesztettem az oldalon.

A sok késlekedésből, tologatásból tanulva azt hiszem, a jövőben nem nagy csomagokban, hanem egyesével fogom feltenni a feldolgozott-feltöltött anyagokat, így lassan, de "folyamatosan" bővülni fog a készlet. Bár ha az új oldal elindul, a 2012 Bonanza sorsa még bizonytalan.

A 2012 Blográdió tizenegyedik adása jelentkezik!

Vendégek:

Borisz

Steinerista

Szemrád Nándor

Játékidő: 79 perc

Méret: 72 MB

Letöltés

Programozásról szóló sorozatunk második részében a legegyszerűbb és legkiterjedtebben használt programozási technikát fogjuk megvizsgálni. Könnyen, akár akaratlanul is alkalmazható módszer ez, szülői programozásnak ugyanúgy alapeleme lehet, mint a páratlanul összetett MK-ULTRA rendszernek, más néven Monarch programozásnak, amellyel a következő bejegyzések egyikében fogunk foglalkozni.

Egyszerűsége folytán ez a módszer természetesen nem alkalmas egy egyén totális irányítására, ennek ellenére hatékony manipulációs eszköz s nagy előnye, hogy tömegkommunikációs eszközökön keresztül egyszerűen alkalmazható az >előző bejegyzésben< leírtak alapján.

Mindenekelőtt egy kis biológiába kell belemennünk, hiszen ha azt kutatjuk, hogy az embert hogyan távirányítják, tudnunk kell, hogyan is működik az ember, milyen élettani sajátosságok azok, amelyekkel „biztonsági résként” vissza lehet élni.

Ha az emberi tudatot akarjuk manipulálni, az emberi szervezet felépítését tudatosság szempontjából kell vizsgálni. Ilyen szempontból kétféle főrendszer működik együtt a szervezetben, mindkettő több szervrendszert magába foglalva: vegetatív és szomatikus. Szomatikus az, ami akaratlagosan irányítható. S ha belegondolunk, rengeteg sok féle szervünk közül egyedül az izmok egy része (kis része) tartozik ide, minden egyéb automatikusan működik s csak közvetett ráhatásunk van. Ez a vegetatív főrendszer, melynek irányítását a központi idegrendszer alsó szintű, tudattalan részei (köztiagy, kisagy, gerincagy) végzik, külső és belső impulzusokra reagálva. Fontos megemlíteni, hogy a szomatikusan vezérelhető izmok felett is van kontrollja a vegetatív idegrendszernek, lásd pl. a légzést vagy azt az esetet, ha valakit hátulról egy tűvel megszúrnak vagy forró vízbe nyúl.

A lényeg már ott is rejlik a fenti bekezdésben: a vegetatív rendszer „mindenható”. Mindenható nem csak azért, mert vezérlő idegzetének teljes kontrollja van az ember felett, hanem azért is, mert – ahogy nevéből kiderül – a vegetatív rendszer tart életben bennünket, így a szomatikus rendszer ki van szolgáltatva neki. Ezt a mindenható rendszert pedig külső és belső impulzusok irányítják. Nem tudjuk szívverésünket akaratlagosan felgyorsítani, azonban tudunk akaratlagosan futni és a helyzethez a vegetatív rendszer – kiszolgáló természetéből adódóan – alkalmazkodni fog.

A vegetatív idegrendszernek kétféle ún. „afferense” (gyakorlatilag vezérlési rendje) van – a szimpatikus és a paraszimpatikus. A paraszimpatikus idegrendszer állandó erősségű idegimpulzusokkal dolgozik, amelyek minimum-szinten tartják az életműködéseket. A szimpatikus rendszer a külső és belső ingerek hatására változó erősségű impulzusokat bocsájt ki, így a szervezet energiagazdálkodásának legfőbb felelőse. A szimpatikus idegrendszer tevékenységének teljes megszűnése kóma állapotába juttatná az embert.

Ezek alapján már leszűkíthetjük: ha valaki manipulálni akar bennünket, akkor a szimpatikus idegrendszert kell stimulálnia.

Nézzünk egy egyszerű példát: fürdünk a tengerben, és egy cápa közeledik felénk. Mit reagál a szimpatikus rendszer? A szívverés felgyorsul, a vérnyomás megnő, a tüdő kitágul, a légzés felgyorsul, a vércukorszint megemelkedik – a szervezet harcra vagy menekülésre képes állapotba kerül (fight or flight). A stressz, mint biológiai jelenség célja a túlélés. Az ijedtségtől vagy félelemtől remegő kezek vagy lábak a vért és az izmokat melegítik fel, hogy a kritikus pillanatban minél nagyobb fizikai teljesítményre legyen képes az egyén. Vészhelyzetben a szomatikus rendszeré a főszerep, a vegetatív ugyan szintén erősebben dolgozik, de az energiaellátás nagyobb része terelődik az erek összehúzódása és kitágulása folytán a szomatikusan vezérelhető izomzathoz. Olyan ez, mint egy katonai készültség egy országban: a mezőgazdasági és ipari javak, valamint az emberi munkaerő minden nélkülözhető morzsáját katonai célra fordítják, melynek ténylegesen produktív célja nincs, az ország megvédése azonban az adott helyzetben mindennél fontosabb. Ha a veszélyhelyzet elhárult, az erőforrások visszaterelhetőek a produktív csatornába (tehát a szervezet esetében a vegetatív rendszerhez).

Nézzük meg a cápás eset két további variációját: az elsőben nem igazi cápa közeledik, hanem valaki meg akar minket tréfálni egy műanyag cápauszonnyal, a másodikban pedig valódi cápa közeledik hátulról. Az első esetben lesz készültségi reakció, a másodikban viszont nem. Ebből értelemszerűen megállapítható, hogy nem a veszély az, amire a szervezet „mozgósítással” reagál, hanem a veszély tudata. Nem kell igazából veszélyhelyzetben lennünk ahhoz, hogy stresszes állapotba kerüljünk.

Ezek után kapcsoljuk be a tévét és hasonlítsuk össze az általa közvetített valóságfelfogást a saját, egyéni-eseti valóságfelfogásunkkal (már aki még egyáltalán képes rá): nagyjából 1945 óta várjuk folyamatosan a III. világháborút, bűnözés, gyilkosságok, merényletek ömlenek ránk a híradóból és persze balesetek – tegye fel a kezét az az olvasó, akit már valaha életében megöltek! Látható, hogy stresszelni akarnak bennünket, de vajon miért?

A válaszhoz közelebbről meg kell vizsgálnunk az emberi agy működését. Ha a szervezet többi részét a stressz hatására megváltozó energiaelosztás szempontjából vizsgáljuk, az agyat is így kell felosztanunk, nem fizikai szerkezete szerint. Amikor tehát elülső és hátsó agyra hivatkozunk ebben a bejegyzésben, az nem strukturális elemet fog jelenteni, hanem pl. az elülső agy szinte kizárólag a homloklebenyt és az azt közvetlenül kiszolgáló feldolgozó fehérállományt jelenti, a hátsó agy pedig magában foglalja a fali lebenyt, az amigdalát és a közti agy egy részét.

Ha hirtelen nagyon megijedünk, általában tapasztalható reakció, hogy az agy „megbénul”, nem tudunk gondolkodni. Ezt nem az okozza, hogy az agy szintén erőforrást veszít a vázizmok javára, hanem az agy belső működése, energiaelosztása változik meg.

Az agyunk elülső részében realizálódik a magasszintű gondolkodás. A hosszú távú perspektívák, elképzelések itt dolgozódnak fel, ez ugyanis a kreatív, ill. az absztrakt gondolkodás helye. Biológiai értelemben elülső agyunk tesz minket emberré, mivel sokkal magasabb szintű tevékenységekre képes, mint egy emlős állat agyának párhuzamos területei.

A nagyagy hátsó része egyszerűbb funkciókat lát el, itt található az átmenet az akaratlagos és az önkéntelen vezérlések között. Ha megyünk az utcán és közben beszélgetünk, esetleg a múlt vagy a jövő eseményein gondolkodunk, „nem vagyunk tudatában” annak, hogy melyik sarkon fordulunk be – a hátsó agy egészen magas szintű vezérlésekre is képes, miközben az elülső agy tudja végezni a maga speciális munkáját. Mindent, ami tanult de készségszintű viselkedésforma (hangszeres játék, írás, gépelés, autóvezetés, cipőkötés, stb.) a hátsó agy vezényel le, amikor utasítást kap rá az elülső agytól. A hátsó agy köti össze az elülső agyat az alacsonyabb agyterületekkel és ezeken keresztül magával a szenzoros-motoros idegrendszerrel. Az elülső agy által ismételten elvégzett rutinszerű cselekvéseket idővel a hátsó agy megtanulja magától végigcsinálni.

Stresszhelyzetben a pillanatnyi túlélésre kell koncentrálni. Nem lehet az élet hosszútávú stratégiai kérdésein merengeni, ott és akkor cselekedni kell, késlekedés nélkül. A hátsó agy funkciói egyszerűbbek, így gyorsabban tud reagálni, mint az elülső agy. Ezért aztán stresszhelyzetben az elülső agy vérellátása romlik a hátsó javára, és a normál vezérlő-kiszolgáló viszony megfordul a két agyterület között: a hátsó agy hozza a pillanatnyi döntéseket, az elülső agy csak „asszisztál” a túlélésben a maga sokkal megfontoltabb tevékenységével. A hátsó agyat pedig impulzusok vezérlik! Külső impulzusok, valamint az elülső agy által küldött parancsimpulzusok – kivéve vészhelyzetben, ahol a nagyagy elveszíti a parancsolás lehetőségét, és onnantól kizárólag a külső impulzusok irányítják a hátsó agy tevékenységét.

A tévéműsor természetesen nem juttat bennünket vészhelyzetbe. Csak egy kicsit játszik az elülső és hátsó agyterületek közötti hatalmi egyensúllyal, megnehezíti az elülső agy számára a hátsó regulázását, az elülső agy viszont jobban fog „hallgatni” a hátsóra, jobban befolyása alá kerül egy enyhe stresszhelyzetben, mint nyugalmi állapotban. S hogy az elülső agy ne tegyen különösen nagy erőfeszítéseket annak érdekében, hogy rendet tartson a szervezetben, gondolkodását megfertőzték néhány ideológiával, úgymint: szuperfejlett állatok vagyunk, biomechanikus gépek vagyunk, az élet célja az érzékkielégítés és a birtoklás, birtoklás = biztonság – stresszhelyzetben pedig az ember mindenekelőtt a biztonság ígéretét keresi. Lehet az egy autó, egy mosópor, egy bankhitel vagy egy politikai párt, amit elé tesznek, ha a nyugtalanító üzenetet hirtelen megnyugtatóval váltják fel közben, akkor a hátsó agy szólni fog az elülső agynak, hogy tegyen lépéseket az ügyben. A reklámban nem csak azért hadarnak, mert a reklámidő drága, hanem mert az üzenet a hátsó agynak szól, ami az elülső agy tanítványából ímmár a „mesterré” lett.

Hogyan tud a programozás iránya megforulni az agyban, hogy tudja a hátsó agy permanensen irányítása alá vonni az elülső agyat? Úgy, hogy a két agyterület közötti egyensúlyt a vérerek összehúzódása szabályozza, azt pedig a mellékvese által termelt készültségi szteroidok. A mellékvese működését az agyalapi mirigy szabályozza, s így visszajutottunk az agyba: az agyalapi mirigyet a szimpatikus idegrendszer szabályozza, azt pedig vajon mi? Hát természetesen a hátsó agy. Így abban a kérdésben, hogy az agy melyik része veszi át az irányítást, az agy hátsó része dönt – a távlati gondolkodásra képtelen, a jelen világában létező, pillanatnyi impulzusokra reagáló hátsó agy bármikor úgy dönthet, hogy irányítása alá vonja az egész szervezetet.

Mit tehetünk az ilyetén programozás ellen, azon kívül, hogy megpróbáljuk önmagunkat teljesen elszeparálni a programozást közvetítő impulzusok mindennemű forrásától, ami a jelenlegi rendszerben körülbelül egyet jelent a remete-aszkéta élettel? Hiszen mindannyian, gyárilag így működünk!

A megoldáshoz térjünk vissza a cápás példához. Ketten vagyunk a vízben, egy barátom és én. Megjelenik a cápauszony, amire ő halálra rémül, én pedig csak nevetek. Ugyanazt az impulzust kapta a hátsó agyunk, de másképpen reagált. Ugyanis a hátsó agy magától nem érti a világot, az elülső agytól tanul meg mindent, pl. azt, hogy a cápa veszélyes. Az én elülső agyam pedig már szólt, hogy nincs probléma: be lettem avatva, tudom, hogy egy harmadik barátunk szórakozik ővele.

A tudás, a valóság ismerete védelmet nyújt a programozás ellen. Mivel az elülső agyunk nincs teljesen kiiktatva, így ha egy újszerű szemléletet magáévá tesz, azt előbb-utóbb átveszi tőle a hátsó agy is. Nehezebb félelemben tartani olyan embert, aki tudja, hogy az élet végtelen. Nehezebb szorongásban tartani olyan embert, aki tudja, hogy az életének célja van. Nehezebb az olyan embert önzésre, haragra, bosszúra gerjeszteni, aki tudja, hogy egyazon forrásból származunk, egyazon elrontott teremtés átka alatt nyögünk, s ugyanaz a program fut mindannyiunkban.

Lehet tehát védekezni a programozás ellen, ám vigyázat: a túl sok impulzusnak előbb-utóbb megadja magát az agy. Ha valamit elég sokszor elismételnek, egy idő után belopja magát a valóságérezékelésünkbe, akkor is, ha az ellenkezőjéről vagyunk biztosan meggyőződve. Figyeljünk oda arra, melyek azok a varázsszavak, rejtett üzenetek, melyeket folyamatosan ismételgetnek a médiában, s próbáljuk kiszűrni ezeket! Ha felismerjük ezeket a mintákat, már tudjuk, hogyan és merre terelik a többi embert körülöttünk, és ha ismerjük a mérget, könnyebben találjuk meg a megfelelő ellenmérget is önmagunk és mások számára.

Programozásról szóló sorozatunk első részében, mintegy bevezetőként, vázlatosan végigmegyünk azon, hogyan is működik a média valóságformáló ereje – a következő cikkekben pedig egy-egy programozási módszert fogunk részletesebben megvizsgálni.

Először is állapítsuk meg a következőt: a világról szóló ismereteid 99.99%-át más emberektől nyered különböző kommunikációs csatornákon át. 0.01%-át közvetlenül önmagad szerezted. Így nézve, a tudásod 99.99%-a valójában HIT, hogy az embertársaid azért osztják meg veled a megszerzett tudásukat, mert ily módon hatékonyabban tudunk kooperálni egymással a sikeres lét érdekében. Még az olyan triviális igazságok, mint hogy a Föld gömbölyű, is ezen alapulnak (hacsak nem utaztad körbe ténylegesen). Az emberek közötti információáramlás redundáns, ami azt jelenti, hogy egy adott csomópontból származó információ jár körbe közöttünk. Egy információ akkor hiteles a számodra, ha a "forrás" hiteles, a "forrás" pedig: az a csomópont, ahonnan kaptad az információt, és nem a kiindulási csomópont. A kiindulási csomóponttal általában nem vagyunk tisztában, így ha az egyetemen egy plutónium-izotóp tulajdonságairól tanulsz, nem törődsz vele, hogy az ismeretet melyik kutató szerezte meg, a professzor és a mögötte működő intézmény hitelébe vetett bizalom elég. Ha egy gráfként rajzoljuk fel az emberek közötti információáramlást, megkapjuk azokat a személytelen intézményrendszereket, amelyeket a gráfon belül egy zárt egységként bekarikázhatunk, és a karikára ráírhatjuk, hogy AUTHORITÁS. Ha ezen karikák közül elég sokba behelyezünk egy olyan csomópontot, amely forrásként működik és mi irányítjuk, viszont maga a csomópont az emberek számára ismeretlen, akkor gyakorlatilag mi irányítjuk azt, hogy mi igaz, és mi hamis – és mivel a valóságot az emberek értelmezési szűrőkön keresztül vizsgálják, még olyasmit is el tudunk hitetni velük, ami ellentmond a 0.01% személyes tapasztalatuknak.

Pontosan hogyan is lehetséges ez? Az >élet értelméről< szóló bejegyzésben már tulajdonképpen ott is volt a megfejtés:

Mi a különbség, általában, a hétköznapi ember számára, a valóság és az illúzió között? Ha én egy majmot látok a csilláron hintázni, te pedig nem, akkor az a majom nem valóságos, hanem én képzelem vagy hallucinálom. Ha mindketten látjuk a majmot, ugyanazt a majmot, akkor tekintjük valóságnak. A valóság tehát a „kollektív illúzió” – egy információ minél szélesebb körben terjed tova, annál „valóságosabbá” válik.

Az ember téved. Megcsalják az érzékszervei, s még jobban megcsalja gondolkodása, amely az érzékszerveken keresztül felvett információt feldolgozza, rendszerezi. Hogy a tévedés esélyét csökkentse, a kollektíva erejét hívja segítségül: a világról szerzett ismereteit nem csak azért osztja meg embertársaival, hogy segítsen nekik is több információhoz jutni, hanem hogy visszacsatolást nyerjen: vajon a másik embernek mi a véleménye, vajon ő is így gondolja-e, így tapasztalta-e? Valóságfelfogásunkat tehát alárendeljük a kollektív valóságfelfogásnak. Gyárilag így vagyunk tervezve, hiszen önerőből legfeljebb Tarzan-szintig juthatnánk a dolgok megismerésében, ha valóságértelmezésünk alapelemeit nem mind készen kapnánk gyerekkorunkban a szüleinktől és a bennünket körülvevő többi felnőttől.

Az emberiség valóságértékelése tehát sajnos demokratikusan működik: az az igaz, amit a „többség” igaznak vél. Az emberi vélekedések azonban súlyozódnak attól függően, hogy a vélekedés kitől származik. Az >Irányítók< ezzel éltek vissza, amikor tekintélyes tudományos intézményekbe épültek be, illetve saját tudományos intézményeket is létrehoztak, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy valós, tudományos eredményeket mutassanak fel s ezzel tekintélyre tegyenek szert, jócskán megsúlyozva az általuk terjesztett hazugságokat is.

Azután jött a média. Az emberek közötti információáramlási gráf szerkezetét a központosított média alapjaiban változtatja meg. Ugyanis technikai úton létrehoz egyetlen központot, amellyel jóformán minden ember közvetlen kapcsolatban van, így ha az onnan származó információ hitelességét le akarja ellenőrizni, általában nincs hova fordulnia: a többi ember számára is ugyanazt az információt közölték, így ha a valóságértelmezését az ember tesztelni akarja, csak az övével azonos, már eleve feldolgozva kapott információkkal fogja tudni összevetni a sajátját, ha más emberekkel érintkezik. Ugyanezt a központosított információelosztást biztosítja egyébként a Marx által megálmodott központosított, ingyenes és általános iskolarendszer, ahol a politikai vezetéstől, illetve – elsősorban – az ő környezetükben „láthatatlanul” létező emberektől függ, hogy mit tanítanak a gyerekeknek.

Láthatatlanság címszó alatt (mint a bejegyzésből már kiderül) semmi misztikusra nem kell gondolni: ha a központi elosztórendszer nem informálja az embereket arról, hogy én létezek, akkor a kollektíva valóságérzékelésén kívülre kerültem. Ehhez nem kell egy titkos földalatti bunkerban bujkálni, csak a kamerák látószögén kell kívül maradni…

Ahogy mondani szokás, van egy jó meg egy rossz hírem; melyikkel kezdjem?

A jó hír az, hogy meg fog tudni valósulni a nyilvános rádiózás, ráadásul rendszeresen, kéthetenként jelentkezünk, a hét ugyanazon napján. Még az is lehet, hogy rádióműsorból "tévéműsorrá" változunk, tehát youtube-on vagy más videómegosztón lehet majd nézni az adásokat. (Persze mindebből nélkületek nem lesz semmi, ha a nyilvános felvételekre nem jöttök el, marad a 0 forintos költségvetés és az egy helyben toporgás.) Lehet, hogy a rádió neve is megváltozik, bár szellemiségében nagyjából marad ugyanolyan. A rossz hír az az, hogy mindez csak szeptembertől várható. Nem tudom, addig próbáljuk-e tartani a frontot Steineristával és Nándival havonta jelentkező adásokkal, most erre nem is akarok népszavazást kiírni, de várom a visszajelzéseket kommentben. Lehet, hogy szeptemberre már 2012 Blog se lesz ebben a formában, hanem egy nagyobb portált hozunk létre, saját elsődleges domainnévvel és tárhellyel, és annak a részeként fogjuk tovább leleplezni az Irányítókat. :) Mindenesetre itt a 2012 Blogon 1-2 napon belül várható új bejegyzés. Ha mégsem, akkor bocs. És ez persze mindenre vonatkozik az itt leírtakból, a helyzet elég képlékeny mindenféle szempontból.